Huszonnégy évesen iskolát alapított Afrikában

Bizonyára emlékeznek olvasóink, hogy december közepén a Zöld Nap Egyesület vendége volt a 24 éves Kolumbán Katalin (Tika). A bemutatón készült fotók megtekinthetők itt és a négy perces videó itt ! Az alábbiakban közöljük a Pál-Varga Réka (ZNE önkéntes - Székely Hirmondó újságírója) által készített interjút. Beszélgetőtársam egy törékeny, vékony lány, akiről az ember nem is sejtené, hogy mekkora akaraterőt, kitartást birtokol, egészen addig, amíg el nem kezd mesélni kalandos életéről és annak egyik legmeghatározóbb élményéről, az afrikai Malawiban eltöltött hat hónapról. A 24 éves Kolumbán Katalin (Tika) Bardocon született, 13 éves volt, amikor Barótra költözött, egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Kommunikáció és Nemzetközi Kapcsolatok Karán végezte. – Milyen előzményei voltak kalandos útjának? – Bécsben egy diplomata mellett dolgoztam, aztán másfél éve elmentem Angliába, egy évet ott töltöttem. Ott egy hat hónapos képzésen vettünk részt, ahol felkészítettek az afrikai önkéntes munkára, de ahhoz, hogy elmehessünk, be kellett fizetni 6200 fontot, amiből majd az ottani szállásunkat, étkezésünket és zsebpénzünket fedezik. Egy kis jót cselekedni – Egész életét végigkísérte az önkéntesség. Mi készteti erre az egyáltalán nem kifizetődő tevékenységre? – Egy kis jót cselekedni a nagyvilágban, csak ez vezérel, és ez csodálatos érzés. Mindig érdekelt az önkéntesség, már itthon is dolgoztam a hegyi mentőknél, a régészeknél, és Magyarországon egy daganatos gyerekekkel foglalkozó táborban is. Egyik alkalommal az egyetem vége fele a munkahelyemen láttam meg egy hirdetést, hogy Afrikában, Malawiban, a világ legszegényebb és legfertőzöttebb helyén önkénteseket keresnek. Körülbelül tízpercnyi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy részt veszek rajta. A családom ellenezte a dolgot, nagyon féltettek, hogy mi lesz ott velem, de mivel évek óta utazgatok a világban, és imádom ezt csinálni, nem tudtak befolyásolni a döntésemben. – Mikor indult el a nagy útra, és milyenek voltak az első benyomásai Afrikáról? – Tavaly május végén indultunk el Afrikába, ahol hat hónapot töltöttünk. A mi csoportunkban volt egy olasz és egy kínai fiú, egy koreai lány és én. Amikor megérkeztünk a repülőtérre az első meglepetés az volt, hogy nagyon előzékenyen odajött két fiú, akik segítettek a csomagjainkat elvinni az autóbuszig, aztán, amikor odaértünk követelték a pénzüket, akkor derült ki számomra, hogy ez egy jól bevett szokás. Amikor megérkeztünk a városba, már sötét volt, nem kaptunk szállást, az utcán végighaladva rengeteg hajléktalan, gyanús embert láttam kószálni, ami elég félelmetes volt. Végül találtunk egy méregdrága szállodát, ami tele volt bogarakkal, mocskos volt és büdös. Másnap ismét egy ideiglenes szállásra mentünk, ami már elfogadhatóbb volt. Feltérképeztük a falvak lakóinak életét, találtunk egy nyolctagú családot, egyedül az apa dolgozott, aki egy év alatt keresi meg azt, ami nálunk a minimálbér három hónapra. A lakásukban mindössze egy ágy, egy asztal és két szék volt. Puliszka és Coca-Cola – Igaz, hogy a víz helyett Colát isznak? – Fontos tudni, hogy főeledelük a puliszka egyik fajtája, amit ők simának neveznek, fehér a színe. Egy személynek egy esztendőre meg kell legyen a hat zsák kukoricája, hanem pánikba van esve, mert ez a minimum ahhoz, hogy ne kelljen az éhhaláltól tartaniuk. A gyerekekkel is ezt etetik, csak lé formájában, cukorral keverve, amitől már öt perc után elkábulnak és elalszanak. A víz ihatatlan, és az üzletben nagyon drága. A Cola olcsóbb, mint itthon a víz, mi is ezt ittuk folyamatosan. Egyébként az üzletben csak alkoholt, kenyeret, szappant és Colát lehet kapni, és a kenyeret a szappannal egy helyen tárolják, amitől iszonyatos az íze. – Mi volt az ön munkaköre? Az én feladatom az volt, hogy ellátogassak a farmerekhez, tanácsokkal lássam el őket, javítsam a módszereiket, de nem volt egy közös nyelv, amin értekezhettünk volna. A projektvezetőnk nélkül el voltunk veszve, aki viszont nem mindig segített bennünket. Ha meg sikerült szót érteni egy-egy munkással, az sem követte az utasításainkat, mert úgy könnyebb volt neki, így nem sok hasznát éreztem a munkámnak. Három hónapig teljesen el voltam szigetelve az itthoniaktól, sem internet sem telefon nem működött, ami elég borzasztó volt egy idő után. Patkányok és kórház – Gondolom nem szenvedett hiányt „kalandos” kirándulásokban. – Egyik alkalommal egy hegycsúcs megmászására készültünk. Mivel elég messze volt, éjszakára betértünk egy házszerű épületbe. Ez a helyiség tele volt patkányokkal, amelyek mindenhova felmásztak, én egy asztal tetején töltöttem az éjszakát, folyamatosan attól rettegtem, hogy ha elalszok, megharapnak. A barátom hajába is belemásztak, másnap fertőtlenítette magát a sok bolha ellen, amelyek köztudott, hogy tífuszt terjesztenek. Egy másik társunk arra ébredt, hogy nyalogatják a kezét. Egyszerre hat patkányt számláltunk a szobában, életemben ilyen rémes éjszakám nem volt. – Nem féltette az egészségét? – Egy hónap után a szennyezett víz miatt húgyúti fertőzést és mandulagyulladást kaptam, amivel kórházba kerültem, ahol mindenféle vizsgálat nélkül megállapították, hogy maláriás vagyok, és olyan erős gyógyszert adtak, ami a teljesen kivonta a cukrot a szervezetemből. Az immunrendszerem teljesen legyengült, rángatózott a testem, és ágynak estem. Ez volt az a pillanat, amikor picit elcsüggedtem, úgy éreztem, hogy nekem ez már sok. Betegségemet azonban nem pusztán a fizikai okoknak tulajdonítom, az a lelkiállapot, amit a feleslegesség, a tehetetlenség érzése keltett bennem, valamint az ezt kiváltó depresszió is közrejátszottak leromlásomban. Nyolcszáz diákkal kezdett – Hogyan született meg az iskolaalapítás gondolata? – A mezőket járva láttam a sok gyereket, akik nem járhattak iskolába, az okok legtöbb esetben az anyagiak, az iskola távolsága az otthontól, vagy az otthoni munka, amelyre a szülők kényszerítik már az egészen kisgyerekeket is. Ezért gondoltam, úgy tudnám valamennyire hasznossá tenni magam ebben a közösségben, ha nyitnék egy iskolát, ahol tanítani tudnám ezeket a gyerekeket. A vezetőim nem díjazták az ötletemet, azt mondták ez lehetetlen, adjam fel, durván elutasítottak. Az első próbálkozásom egy futballmeccsen volt, ahova kimentem, majd néhány gyereket magam köré gyűjtve origamit tűrögettem nekik. Pillanatok alatt elözönlöttek és verekedtek, hogy kinek készítsek, kivel játsszak. Talán kicsit naiv voltam, amikor azt hittem, hogy nagyon egyszerűen fog működni ez a dolog. Végül elmentem egy árvaházba dolgozni, amiért a projektvezetők nagyon haragudtak rám, hogy miért nem az én munkakörömmel foglalkozok. Rengeteg küzdelem árán, egy dániai szervező (ő is a szervezet tagja) segítségével kiharcoltam akaratomat. Egy héten belül megteremtették a minimális feltételeket, hogy elindulhasson a tanítás. Gyűléseztem a törzsfőnökökkel, akik teljes mértékben támogattak, összeírták a gyermekek nevét, kijelöltek egy templomot az iskolának, és én úgy éreztem, részükről megvolt a maximális támogatás ezen a téren. A gyerekek 3-12 éves korig járhattak az iskolába, ami egy a szervezőknek köszönhető tévedés eredménye, mert azt mondták, hogy ha 3-6 éves korosztályú csoportot akarok, nem lesz elég gyerek. Így hirdettem meg 3-tól 12 évig, és végül 800 gyerek gyűlt össze. Kaptam magam mellé, nem képzett, de az angol nyelvet ismerő önkéntes segítőket, eleinte semmi felszerelés nélkül, játékosan kezdtem angolra tanítani őket. Próbáltam minél aktívabban bevonni az önkénteseket is, akik chichewa nyelven (a saját nyelvük) és angolul tanítottak. – Hogyan összegezné a Malawiban töltött hat hónapot? – Csodálatos, elmondhatatlan érzés volt ott ülni a sok gyerekkel, érezni azt, hogy nem volt az ottlétem haszontalan, tettem valamit, azokért a gyerekekért, azért a közösségért. Amikor hazaindultam az a hír járta, hogy államilag is elismerik az iskolát. Az ott élő emberekhez elég nehéz közel kerülni, van néhány beidegződésük az élet dolgaival kapcsolatosan, ezen túl nem igazán van elképzelésük a nagyvilágról, számukra a fehér ember vagy kínai, vagy amerikai. Ha kínai, akkor utálják, ha amerikai, akkor szeretik, mert azt hiszik, sok pénze van. Angliába visszaérve volt egy komoly konfliktusom a szervezet vezetőivel, mert kifejtettem nekik, hogy szerintem a pénzek nem oda mennek, ahol igazán szükség lenne rá, elmondtam, hogy íme, nem volt lehetetlen iskolát alapítani, emiatt szinte kidobtak. Amúgy életem legnagyobb megpróbáltatása volt ez az angliai-afrikai út, mert eddig, ha valami az első nekifutásra nem tetszett, akkor azt abba hagytam és nem fordítottam rá több energiát, és ezt most végigcsináltam, amire most nagyon büszke vagyok, és bár, amit tettem, az csak egy homokszem a sivatagban, úgy érzem, megérte.

zoldnap